A MAGÁNYOSSÁG ÉRZÉSE CSOKONAI KÖLTÉSZETÉBEN CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY A






A MAGÁNYOSSÁG ÉRZÉSE CSOKONAI KÖLTÉSZETÉBEN

A MAGÁNYOSSÁG ÉRZÉSE CSOKONAI KÖLTÉSZETÉBEN


Csokonai Vitéz Mihály a felvilágosodás korában alkotott, a magyar felvilágosodás egyik legjelentősebb költője. Verseiben föllelhető a kor valamennyi művészi törekvése. A különböző stílusirányzatok nem egységbe forrasztva, hanem egymás mellett és után élnek nála. Egyszerre volt születet őstehetség („poeta natus”), és az esztétikai tudományokban jártas tudós költő („poeta doctus”).

Költészetében kezdetben ott él az olasz irodalomból „ellesett” rokokó a maga kellemvilágával, kecses, miniatűr formáival és sajátos örömkultuszával. Ennek egyik kiágazása az anakreóni dalok vidám életérzése.

1795-ig nagy költői erővel szólaltatta meg a francia felvilágosodás legfőbb eszméit, élete vége felé pedig hangot kap költészetében a rousseau-i szentimentalizmus hangja, kiábrándultsága, és a magányba menekülés.


A magánynak az irodalomban nem csak negatív jelentése van. Jelentheti ugyan a kitaszítottság, vagy elidegenedettség magányát, ezzel szemben azonban kaphat pozitív jelentést is. A középkorban a magány a tömegtől való elvonulást jelképezte. Csokonai kora, a felvilágosodás átveszi a középkorból ezt a szemléletet; a magány, mint elvonulás, elfordulás a nagyvilágtól a legalkalmasabb állapot az elmélkedésre.


Csokonainál a magánynak csak vigasztaló szerepe lehet. Ő a boldogság költője „víg poéta” kíván lenni, de élete nem úgy alakult.

- kicsapják a kollégiumból, anyagi gondjai vannak, örökösen vándorolnia kell

Lilla szerelme néhány hónapra szerelembe ringatta, elfeledtette vele a világban való csalódottságát, társadalmi kitaszítottságát, költői terveinek kudarcait, kárpótolta meghiúsult vágyaiért, reményeiért. Lilla elvesztése (míg ő polgári állást keres, Vajda Juliannát férjhez adják) szétzúzta a „a víg poéta” ábrándjait, az álomvilágból való kihullás visszavezette a komor életbe. A rokokó játékos verseinek örömérzését, a kiábrándult csalódás szomorúsága, fájdalmas szenvedése váltotta fel, s ez új irányt adott költészetének. A poétai játék helyébe a mélyen átérzett, megszenvedett, sablontalan eredetiségű költemények lépnek. Ezek a magányversek.

Csokonai rövid életének utolsó éveiben tehát a magányköltemények állnak a középpontban. A költő emelkedett tónusban fordul a Magányossághoz, de aztán a sorokon egyre inkább átüt a szomorúság, a panasz. Ódái elégiává alakulnak, a klasszicista hangvételt a szentimentalizmus takarja el. Az elégia, alkalmas műfaj arra, hogy közvetítse a költő szomorúságát, hiányérzetét, fájdalmát, mely a valóság és a vágyott világ közti távolságból fakad.


Megpróbálta megtalálni a jót a magányban, nem csak panaszkodott magányára, a magányosságélménnyé válik, és értékőrző szerepet is betölthet.


Első megfogalmazása még 1796 táján keletkezett A füredi parton címmel. Csak később, 1803-ban került a Lilla-dalok közé. A költemény visszhangzó jellegét a vershangzás is kifejezi: az utolsó sor az előzőnek az ismétlődése. A költő a saját keserves sorsát állítja szembe a Füreden gondtalanul mulatozókéval. Panaszát Ekho istennőnek mondja el, kérve a Nimfától, hogy panaszait felerősítve kiáltsa világgá, de válaszul a visszhangot kapja. A párhuzam és az ellentét Csokonai költészetének is fő jellemzője: a vigadozás képeivel szemben az egyetlen sor sok mindent kifejez: „Addig én itt sírva sírok”.

A szentimentalizmus stílusfordulatai nem átvett elemek, hanem őszinte és megszenvedett realitást fejeznek ki. Csokonai sajátos szóhasználattal teszi nyomatékossá kifejezéseit: „Zordon erdők, durva bércek, szirtok” sor az ’r’ hangok ropogásának hangszimbolikája, az élettelen természeti tárgyak lélektelen közömbösségét fokozza fel, azért, hogy annál hatásosabb legyen a kontraszt az érzéketlen és lelketlen emberekkel szemben.

A reményeitől megfosztott ember elpanaszolja élete kisiklását, költői pályájának zátonyra futását. A panaszáradat oka nem Lilla: a szerelmi csalódás csak az utolsó csepp volt, amely tudatosította veszteségeit. Ezért nincs egyetlen zokszava sem a hűtlen kedves ellen, akit még most is „áldott lélek”-nek nevez.

A megbántott költő az érdemeinek elismerését „boldogabb időktől” várja. Az a biztos hit zárja ezt az elégikussá váló ódát, hogy a távoli jövő majd felismeri benne az előfutárát. A vers a csalódottság és elkeseredettség mélypontjáról, az öntudatos és önérzetes, bár sártett büszkeség magasságába ível.


A költő magányérzete a Lilla szerelem után tetőzik. Csokonai A Magánossághoz című elégiko-ódáját 1798-ban írta Somogyban. Az óda közvetlen háttere egy tönkrement szerelem –itt kapott hírt Lilla házasságáról- és élethelyzete bizonytalansága -csak ideiglenes tanári megbízást kap Csurgón-. A magszemélyesített magány itt is „kedves istenasszony”, s a négyszeri megszólításban is „áldott”-nak nevezi a költő. A magány lakhelyének leírásakor pazar bőségben villantja fel a romlatlan táj elbűvölő gyönyörűségeit. A leírás mély filozófiai mondanivalóval telik meg: az élet igazi értékeit, szépségeit csak a bölcsek és a poéták veszik észre.

Az igazi és legteljesebb magányosság a költő számára a halál. A megfáradt ember a végső magányt, az elmúlást óhajtja és sietteti.


E két magányt vállaló-panaszoló verse Csokonai lírájának legszebb darabjai közé tartozik. Hangnemük kevert, de ugyanakkor egységes.


A rokokó zeneisége e korban sem hiányzik költészetéből. Legnépszerűbb költeménye, A Reményhez, azzal teremt utánozhatatlan hangulatú hatást, hogy ebben a teljes reménytelenséget a rokokó költészet dallamos ritmusában fejezi ki.

Csokonai szerelmi költészetét is átlengi a szomorúság. Az elégikus hangnem Lilla iránti reménytelen szerelmének emlékét, a lány hűtlensége fölött érzett fájdalmát örökíti meg a versben. Az ódának sajátos kontraszt hatása van, mely a tartalom és a forma ellentétéből fakad. A megfogalmazott teljes lemondás ellentétben áll a csengő-bongó formával. A versen ez a kettősség vonul végig. A négyszakaszos mű két fő részre tagolható. Az első két szakasz világos, a második kettő sötét. De a világos részben is ott a csalódás: „Csak maradj magadnak!/ Bíztatóm valál/ Hittem szép szavadnak:/ mégis megcsalál.”. Így bukkant fel a boldogság világossága a pusztulás sötétében, a reménytelenséget panaszoló második két részben: „Karja közt a búkat/ Elfelejteném,/ S a gyöngykoszorúkat/ Nem irigyelném.”.


Csokonai ebben a társadalmi közegben magára marad, de ennek a magánynak több jelentése van. Nem csak a világ nyüzsgésétől való elvonulást jelenti, hanem erkölcsi értékeken alapuló választást is jelez. A jobbak, a nemesek, az érzékenyebbek elvonulnak a világ zajától, bűnétől.


A magány örökké jelenlévő motívum az irodalomban. A XX. sz-ban a magány, mint elidegenedettség jelenik meg, és a XX. sz-i ember életérzésének legnagyobb kifejezője lesz.

Gondoljunk Adyra (Szeretném, ha szeretnének, Kocsiút az éjszakában), vagy József Attilára.

2






Tags: csokonai költészetében, irigyelném.”. csokonai, csokonai, érzése, költészetében, mihály, vitéz, magányosság